Előszó
Tudjuk, hogy a művészet – ez a leginkább hosszútávon kamatozó tudomány – mennyire fontos az életünkben, pont ezért ápolni kell, főleg ha az a nemzeti kincsünk egyben. Ahogy tűnnek el népi tudásunk ilyen fontos kincsei, úgy leszünk egyre szegényebbek, amit a nyugati kultúrák átvétele ezt tovább fokoz. Hiszen amit kapunk, nem minden esetben jobb annál, mint amit eddig tudhattunk magunkénak, sőt népművészetek tekintetében semmit sem ad, hiszen nem is tudna, mivel ezek a magyar nép kincsei. A famívesség olyan értékeszköz, amely csaknem egyidős az emberiséggel. A vizuális művészet olyan anyagával dolgozik, melyet mindenkor, mindenütt felhasználtak és felhasználnak még ma is. Népünk kulturális életében mindig is központi szerepet kapott a fa, az ősi hitvilágtól napjaink modern építészetében. Ám a kultúra csak az egyik ok, hogy miért is tanítsuk egy olyan népművészeti formát, mint a famívesség. A mai fiatal generációk kevésbé tudják mi az, hogy alkotni, valami hasznosat létrehozni. E hiányában nem valószínű, hogy ki fog bennük alakulni a tárgyak és az élőlények iránti tiszteletük. Az már közhely, hogy a fiatalok szabadidejüknek (és nem csak ők) nagy részét a TV nézése, a számítógépen való játszás és más ilyen hasznos teszi ki. Nem is gondolják az emberek, hogy a szabadidő értelmes eltöltésére milyen könnyen rá lehet őket venni, ha adunk nekik alternatívákat. A legtöbb gyerek azért ül a TV előtt a délutánonként, mert nem tud mást tenni, és, mert nem keltik fel az érdeklődését a szülei bármi más iránt. Persze ezek a problémák nem fognak eltűnni, ha bevisszük a népművészetet az iskola falai közé, de legalább adunk egy lehetséges alternatívát, hogy mit is csinálhatnak, ha unatkoznak. Azért is érdemes tanítani, mert olyan jellege van, mint a rajz és technika tantárgynak együtt: neveli az esztétikai érzéküket és fejleszti a kézügyességüket.
