A vésők használatának ismerete

A „fábamerítkezés” síkfaragással, V alakú vésővel (szögvésővel) kezdődik, a megrajzolt vonalak mentén haladva, illetve a formák kontúrjai mentén. A vésőt kb. 40 ° – 50 ° -os szögben belekapatjuk a fába, a véső ütőfelületére 2-3 kopogtató ütést rámérve. Inkább sűrűbb, de gyengébb ütéseket végezve és a vésőt csuklóval erősen megtartva, a kellő mélységben egyenletesen haladva vezetjük, egy V alakú barázdát metszve így a fába. Eleinte csak ezt a típusú vésőt használjuk egészen addig, míg úgy látjuk, hogy már (nagyjából) egyenletes szélességű vonalat vésnek.

Ha a megrajzolt ábrát ki akarjuk a háttérből emelni, a mellette lévő (metszésen kívüli) részeket, vagyis a hátteret, U alakú vésővel (íves véső) a kellő mélységig – a szögvésővel metszet vonal aljáig – kivéssük. Ez által a körbe faragott minta, ábra kiemelkedik a síkból. Ezt nevezzük domborított faagásnak, így készülnek a fametszetek és a domborművek. Az íves vésők barázdált, hullámos, rusztikus felülete hagynak maguk után. Ez a második vésőtípus, amit megtanítunk. Ezen kívül itt kell bevezetni a faragás leglényegesebb fogalmát, a szálirányt az első órán (ebben a támában). A szálirány nem más, mint a fa erezete. Könnyen megértethető a gyerekekkel a következő módon: A fa erezete olyan, mint a haj. Ha a kezedet felülről lefele túrod bele, akkor kisimul, ám ha alulról felfele túrsz bele, akkor felborzolódik. A fa ilyenkor felszakadozik, és ez csúnyán mutat. Amikor domborművet faragsz az az első, hogy megnézed a szálirányt, és mindig úgy faragsz, hogy a szálirány és a véső hegyesszöget alkosson.

A sima felületek kialakítására _ alakú vésőt (lapos véső) használunk, az íves véső technikájával. Ez a harmadik típus, amit megtanítunk. Ezt, általában – ha domborfaragást készítünk – a munka végén használatos a kimetszett részek sima felületté tételéhez, amit végül csiszolópapírral tehetünk még szebbé. Ennek a vésőnek van egy különleges változata, a szúróvéső. Ennek a vésőnek is _ alakú az éle, de a szöge nem merőleges a nyélre, hanem valamilyen hegyesszöget alkot. Ezt akkor használjuk, mikor a többi vésővel nem férünk hozzá a minta egy részéhez.

Elég sokszor megesik, hogy olyan nagy V vagy U alakú vájatot kell faragnunk, ami jóval nagyobb, mint a V vagy U alakú vésőnk. Ilyenkor két oldalról ellentétes irányból bemetszve tudjuk kiszedni a felesleges fát. Fontos azonban, hogy sohasem egyből a teljes szélességében fogunk hozzá, hanem a kivésendő rész középvonalától kifelé haladva fokozatosan mélyítjük. Így nem csak könnyebben elkészíthető, hanem szebb is lesz a faragvány, mivel nem fog beszakadni.

Domborműveknél és szobroknál gyakori probléma, hogy a (kiemelkedő) motívum és a (lapos) felület találkozásánál lévő hajlatban faszálkák maradnak. Ezt úgy tudjuk orvosolni, ha a (motívum formájához igazodó) vésővel a faragandó felületre merőlegesen majd vízszintesen ütve kivágjuk a hajlatban lévő faszálkákat (ez a művelet hasonlít az előző bekezdés műveletéhez). Az még nagyobb nehézséget okoz ha ezt a műveletet olyan hajlatban kell elvégezni, ahol a motívumok hegyesszöget írnak le. A vésőkről további fontos ismeret tudható még meg a Fafaragás eszközei című részben.

Az első kb. 10 óra alatt a síkfaragáson túl nem érdemes menni, mivel ennek elsajátítása a legfontosabb, mind a szép faragás elérésében, mind a térbeli faragás megalapozásának érdekében, ezután következhet a domborfaragás vagyis az È alakú véső bemutatása.

Ha lehetőségünk van több éven át is tanítani ugyanannak az osztálynak a fafaragást, akkor – néhány év után – továbbléphetünk a plasztikus faragás (oszlop, szobor) irányába. Ez esetben változó a vésőhasználat sorrendje, mint a síkban történőnél, és itt kiegészül a faragófejsze (balta) és a fűrész használatával. Persze kétségeket vet fel a fejsze használata, ezt csakis 7.-8. osztályosoknál ajánlott, addig a nagyolást jobb, ha nagy íves vésővel csinálják a diákok. Először is nagyolással kezdjük a szoborfaragást. A nagyolás azért szükséges, mert ha a fatestből lényegesen nagyobb tömeget akarunk eltávolítani, ezen eszközök használatával sok időt és fáradtságot takaríthatunk meg. Nagyolás után, ha megvan az forma, akkor íves vésővel és szögvésővel adjuk meg a végső formáját.

Ha a síkban és a plasztikus faragásban kellő áttekintése van a tanulónak, a következő lépés a szerkesztési megoldások (lépték, egyensúlyi állapot, stb.) megismerése, majd az emberábrázolás alapismeretei. Fontos az alak-háttér jelenség megismertetése is, hiszen ez megjelenik a síkfaragásnál, de a kész műalkotás elhelyezésénél is. Ezeket nem ismertetem, mivel megtalálhatóak bármely rajz tantárgypedagógiával foglalkozó könyvben.

A fafaragásnak nem csak ez az egy formája van: létezik az úgynevezett ékrovásos faragás is. Ez nagy kézügyességet igényel, mivel itt ütőeszköz nélkül, csakis kézzel használjuk az ékrovó késeket. A faragókéssel ∨ alakú vájatot hozunk létre, úgy hogy előbb az egyik oldalról, majd ellentétes irányból indulva a másik oldalról ferdén belemetszünk a fába. A faragókések formája nem hasonlít a vésőkhöz, olyan, mint egy rövid késpenge, melynek hegyét használjuk a faragáshoz. Ezt a fajta faragást érdemes megismertetni a tanulókkal, nemcsak azért, mert sokkal finomabb mintázatok is kifaraghatóak így, mint rendes vésőkkel, hanem mert kevesebb az anyagszükséglet és bárhol végezhető, nem kell hozzá műhely. Az első években mindenféleképpen gyakoroltassuk mind a kétfélét, ám ezután már kénytelenek leszünk differenciálni, mert lesznek, akik szívesebben faragnak vésővel, és lesznek majd, akik az ékrovásos faragást folytatják inkább. Ez a kétféle faragás sokmindenben különbözik: másmilyenek az eszközök, az ékrovásosnál bonyolultabb mintázat faragható kisebb területen, az ékrovásos általában használati tárgyaknál alkalmazott.

<< Előző rész Tartalomjegyzék Következő rész >>